Az ókor gyöngyszemei: Palazzo Massimo alla Terme

Ugyan számos olyan múzeumot nem láttam még, amely az ókor kincseit rejti, az eddig meglátogatott nagy gyűjtemények közül a berlini Pergamon – múzeum mellett a római Palazzo Massimo alla Terme tetszett a legjobban. Nemcsak lenyűgöző régészeti anyaga de a múzeum hangulata, kellemes kialakítása és a tárgyak ízléses, rendkívül interaktív bemutatása is példaértékű a múzeumpedagógia terén amúgy nem túl jeles helyen álló római múzeumok sorában.

A XIX. században, neoreneszánsz stilúsban épült, 1960 óta múzeumként funkcionáló épület értékeit és a kiállitott tárgyak sokaságát lehetetlen felsorolni (megtették ezt legutóbb az idén kiadott, kiválló katalógusban). Sem a látvány, sem annak hatása nem irható le - legfeljebb göthei tehetséggel lehetne ezt kivitelezni, amivel én nem rendelkezem. Beszéljenek helyettem inkább az általam készitett képek.

A múzeumról pedig röviden néhány alapvető információ és szakmai vélemény:

- régészhallgatóknak, doktoranduszoknak - megfelelő igazolvány felmutatásával - ingyenes (nagy kincs ez a sorstól).

- értékes kiadványok, könyvek találhatóak az alagsori boltban (brosos áron, sajnos)

- a múzeum lépcsői igen veszélyesek, csúsznak a milliónyi látogató évtizedes súlya miatt

- az épület kellően nagy ahhoz, hogy a kiállitott tárgyak ne hassanak zsúfoltan (ahogy számos múzeumban, igy a Vatikániban is)

- kiválló fény és megvilágitás a termek többségében (kivétel a bronzszobrokat bemutató részlegek)

- a tárgyakat részletes angol és olasz nyelvű szöveg kiséri amely nemcsak az adott tárgyat, de annak kontextusát, korát is bemutatja.

- tematikus, kronológiai bemutatás

- interkativ múzeumpedagógiai elemek bevonása: videók (a Nemi kincsről - lenyűgöző, le se tudom irni!), hanghatások (zene, az elefántcsont istenségek ábrázolásánál), rekonstrukciók és szép poszterek. Ebben már csak a Crypta Balbi múzeum jobb Rómában. 

És a képeim: 

A kutatókönyvtárakról

Az ókorban is több száz könyvtár létezett a Római Birodalomban. Bizonyára néhány tehetősebb értelmiséginek, például Ciceronak vagy Senecának is tekintélyes könyvtára lehetett. Hatalmas levelezésük, könyveiknek a másolatai, próbálkozásai, elrontott vagy éppen készülő változatai állhattak százasával permagenen, papiruszon vagy dobozformájú könyvekben összefogva. Többeknek – akár tehetős arisztokrata nőknek – aprócska, összefűzött könyveik voltak. Mégis, ha egy értelmiségi írásra és

Fori Imperiali

kutatómunkára adta a fejét – mint Titus Livius, Tacitus, Suetonius vagy mások – akkor nem volt elég személyes élményeik, barátaik beszámolója és az éppen saját könyvtárukban fellelhető könyvek. Utazásra kényszerültek a világ legnagyobb gyűjteményeiket meglátogatni. Rómában több, ilyen „kutatókönyvtár” volt már az ókorban is: kiemelendő a Traianus császár idején, a dákok aranyából felépített monumentális fórumon, a neves oszlopot közrefogó két könyvtár. Az egyikben görög, a másikban latin könyvek ezrei várták a kutatókat. De neves könyvtár volt a philohellén Hadrianus által építtetett Athenaeum, amely bizonyára ugyancsak a görög kultúra neves könyveit is tartalmazhatta. De vándoroltak a kutatók Pergamonba is, ahol 200.000 könyv várta az érdeklődőket. Alexandriában is jelentős könyvtár gyűlt össze a VII. Kleopátra idején leégett könyvtár újraépítését követően.

Manapság sincs ez másképp, amikor az ókor iránt érdeklődő kutatók igazán elmélyülni szeretnének a múltban. Igaz, mostanság minden jelentős európai egyetem könyvtára tartalmaz ókorral, régészettel foglalkozó könyveket, mégis létezik egy íratlan „hierarchia” a könyvtárak és azok specializációja között. Vannak könyvtárak amelyek a hadtörténet iránt érdeklődőket szolgálják elsősorban, mások az ókori művészettörténet vagy vallástörténet (Erfurt) iránt érdeklődők számára jelentenek kincsesbányát. Ezeken túl pedig ott vannak azok a „mamut” könyvtárak, amelyek már alapításuk óta azt a célt szolgálják, hogy összegyűjtsék a világ minden tájáról a legfontosabb monográfiákat, folyóiratokat. Ezek a világ legnagyobb kutatókönyvtárai.

Rómában az egykori Birodalom fővárosában értelemszerűen jelenleg több, ilyen régészeti könyvtár is van. Kiemelendő a Piazza Venetián található Biblioteca diArcheologia e Storia dell'Arte (150.000 szakkönyv), a Palazzo Farneseben található Francia Akadémia könyvtára, a British School at Rome, a Deutsche Archaeologisches Institut könyvtára és nem utolsó sorban az American Academy of Rome könyvtára. Ezeken kívül számos, főleg nemzeti nyelvükön irt régészeti monográfiát és folyóiratot találunk a Spanyol

American Academy of Rome

Akadémia, a Holland Királyi Akadémia, a Finn Akadémia régészeti könyvtáraiban. Külön könyvtára van az egyetemeknek is: a Központi Egyetemi Könyvtár mellett jelentős régészeti könyvtára van a Latin Epigráfia tanszéknek, az Ókori Topográfia tanszéknek is (igaz, ezek elsősorban a diákság munkáját szolgálják).Jómagam két kutatókönyvtárt látogatok rendszeresen, így ezekről tudok érdemben véleményt írni. Első hónapban legtöbbet a The British School at Rome könyvtárában voltam. A város szívében található Borghese Parkban található British Academy monumentális, neoklasszicista épületében kialakított könyvtárba belépni mindig felemelő érzés. Valóban azt az érzést adja a hatalmas timpanon és oszlopsor, hogy egy „templomba” lépsz be. A tudományok templomába. A könyvtárba elengedhetetlen a tesszera, azaz az intézményi belépő. Ez ingyenes, ha különleges engedélyed vagy kutatói megbízásod van. Ha nincs, akkor is nyitott minden, legalább MA. végzettségű régésznek, ókortörténésznek, filológusnak, de fizetni kell egy kis összeget az éves bérletre. Lehet ideiglenes vagy rövid időre szóló belépőt is készíteni. A könyvtárosok többsége fiatal, nagyon kedves emberek, akik készséggel segítenek. Angolul is értenek, igaz, beszélni nem tudnak valami helyesen (kicsit abszurd ez egy brit intézményben, de nem Olaszországban, amely Magyarországgal együtt sereghajtó a legkevesebb idegennyelvet beszélő országok sorában). A könyvtár szabadpolcos rendszerrel működik: a tematikusan beosztott, ABC sorrendbe állitott könyveket csak leemeled a polcról, jelezve egy jelzővel az asztalszámod, neved és a könyv kódját. A kutatókönyvtárak többsége (a francia és a német kivételével) egy közös adatbázissal rendelkeznek (URBS), amelyben nagyon könnyen lehet könyveket keresni. A brit könyvtár különösen Róma és Ostia régészeti topográfiájáról, ókori művészettörténetről, kutatástörténetről és általános régészeti szakirodalomban gazdag és egyike a legjobb könyvtáraknak. Mivel elég kevesen használhatják egyszerre a könyvtárat (30 – 40 ember), ezért mindig nagyon zsúfolt (főleg amióta megnyitották az egyetemisták számára is). Kevés hadtörténeti, epigráfiai és vallástörténeti könyvet találunk ott. Ahogy ez lenni szokott, a Közép – európai (magyar vagy román) szakirodalom szinte teljességgel hiányzik a könyvtárból. Néhány alapmű – RIU, IDR, castrum – monográfiák azért megvannak.

A másik könyvtár, ahol manapság a hétköznapjaimat töltöm, az Amerikai Akadémia könyvtára. A janiculumi (Gianicolo) dombon található, gyönyörű környezetben megépült könyvtár szelídebb épülete barátságosabb hangulatot áraszt, mint a monumentális brit intézmény. Kisebb épület, szebb környezet. Akik a központban, vagy az egyetemváros körül élnek, nekik igen távol van, mázlimra nekem jelenleg megfelelő távolságban található.

Ez a könyvtár is intézményi, különleges belépővel rendelkezik, amelyre úgy online, mint helyszíni regisztrációval lehet csak igényt tartani. Kutatói engedéllyel vagy professzori ajánlással ez is ingyenes (ha nincs, 10 euró az éves díj). Itt csak doktoranduszok, kutatók, professzorok  vagy még annál is nagyobb agyak gyakorlatoznak. A könyvtár jóval nagyobb, alighanem a legnagyobb kutatókönyvtára a városnak (kétségtelenül a legnagyobb, amit én valaha láttam). 30 – 40.000 ókorral, régészettel foglalkozó könyv várja az ide látogatót. Szinte bármi megtalálható itt, kevés olyan könyvet találtam a szakirodalomban, ami nem volt meg (sajnos, akadt azért néhány spanyol, francia vagy német cím, ami itt sincs meg, különösen folyóiratokban közölt munkák). Román és magyar szakirodalom itt sem bővelkedik, de minden más – angol, olasz, francia nyelvű szakirodalom – megtalálható. Különösen római társadalomtörténet, vallástörténet és topográfia témakörben igen gazdag, de építészeti és művészettörténeti részlegében is több száz kötet akad. Ez a könyvtár is szabadpolcos. Elvileg öt kötetet lehet lefoglalni, de szerencsére az aznap kiválasztott 10  -20 kötetet is otthagyják a könyvtárosok az asztalomon, másnapra is. A könyvtár fő olvasótermében a donátorok és nagy amerikai mágnások, kutatók mellszobrai között, egy hatalmas aulában lehet kutatni. Kicsit olyan hangulatot áraszt, mint egy középkori kolostor könyvtára. Monumentális, szelíd és árad belőle a tudomány illata. A csendet szinte követeli a tér. Ezt néha megszakítja egy –egy diplomáciai csoport látogatása, akiket a mindig elegáns és nagyon kedves igazgató vezet végig. A fő olvasóteremben főleg a klasszikus latin – görög irodalom nagyjainak műveit találjuk (többek között a teljes Loeb sorozatot, amit még soha nem láttam egészben), de itt van a latin epigráfia részleg is, Alföldy néhány könyvével.

A könyvtár többi része az alagsorban van: topográfia, vallás, történelem, társadalomtörténet, művészettörténet, szobrászat, építészet az első alagsorban. Ezt követően a lentiben modern kor, művészettörténet, reneszánsz, itáliai tanulmányok. Egy külön szobában pedig a periodikák, folyóiratok (ennyit, egy helyen még nem láttam). Román folyóiratok közül ha jól láttam csak a Dacia található meg. Magyarokat nem láttam sajnos (de lehet akad az is). Kevés szerb, szlovén, bulgár folyóirat van, Közép – Európa nagyon rosszul képviseli magát, ellenben a nyugati kiadványok közül szinte minden megvan naprakészen (2010 –től napjainkig is).

Ideális hely a kutatásra, a munka egészen jól megy, rengeteg inspiráló kérdést tud szülni egy olyan tér, ahol a szellem minden igényét egy kattintással megoldja egy könyv, tanulmány. Egy hónap után is még abban a fázisban vagyok, hogy mindent lefényképeznék, mindent elolvasnék, hogy ha eljön a fájdalmas pillanat, hogy el kell hagynom ezt a teret, vihessem magammal az egész könyvtárat. Kész csoda ez.

A könyvtárosok többsége segítőkész, kedves ember – akad 1-2 furcsább is azért. A büfé és a kávézó sajnos nagyon drága, az akadémia ösztöndíjasainak pénztárcájához vannak az árak igazítva (egy nagyon kicsi szendvics 4 euró, egy ebéd 16 euró). Az átriumos csarnokban az épület közepén a kerengő falait római feliratok díszítik: első századitól késő antik, keresztény feliratokig van itt minden, mi szem szájnak ingere.

A Német Régészeti Intézet könyvtárában kevés alkalommal voltam, leginkább konzultáció céljából, de ott is nagyon sok könyv található, a német szakirodalom szinte teljes repertoárja megtalálható. Ott mindenkinek 10 euró a belépő, nincs kedvezmény. A kutatásom második felében oda is elnézek majd gyakrabban.

História: hova tűnt Caesar?

A História rovat idei első sorozata a történelem rejtélyes, megválaszolatlan kérdéseiből sorol fel néhány érdekes példát. Elsőként az ókor egyik legismertebb és legvitatottabb szereplőjének, Iulius Caesarnak a hamvairól és halála utáni sorsáról esik szó.

A római korban – már az legrégebbi időktől kezdődően – a halál rendkívül fontos eseménynek számított. Az élet nagy pillanataihoz tartozott, amelynek külön istenségeket,

Bertoli ábrázolása az urnáról

szellemeket, szertartásokat és rendkívül szigorú előírásokat őriztek évszázadokon keresztül Aeneas leszármazottai. Neves személyiségek, állami vezetők esetén a díszes temetés (pompa funebris) különösen fontos társadalmi esemény volt, ahol az elhunytnak felsorolták érdemeit, hordozták őseinek arcmásait (imagines  maiorum) és mindenki láthatta a nemes család új generációit is – ezáltal összekötve múltat a jelennel. Nem sokkal azután, hogy Iulius Caesart lekaszabolta a szenátus néhány tagja a Pompeius színházával szemben kialakított szenátusi épületben Kr.e. 44. március idusán, érthető módon megszervezték a nagy hadvezér, a „nép diktátorának” monumentális temetését is. Sajnos sem képi, sem elsődleges forrásunk nem maradt erről az eseményről. Másfél évszázaddal később Suetonius így foglalja össze a temetést:”funere indicto rogus exstructus est in Martio Campo iuxta Iuliae tumulum – azaz – a temetés kihirdetése után a Mars-mezőn, Julia síremléke közelében állították fel a máglyát”(Vita Caesari, 84.).Hasonlóan szűkszavú Plutarchos és Cassius Dio is, akik ugyanezt írják, miszerint Caesart a Mars mezőn, lányának, Iuliának a sírja mellett ravatalozzák és hamvasztják el. Azt is tudjuk, hogy Iulius Caesart Kr.e. 42 -ben istenné (divus) avatták, amely templommal is járt (templum Divi Julii), melyet Kr.e. 29 -ben avattak föl. Azt azonban sem a régészek, sem az ókortörténészek nem tudják megválaszolni: hova lett Caesar, azaz hol temették el a nagy hadvezért. A Septimius Severus korából fönnmaradt Róma város márványtérképén (forma urbis Romae) szerepel egy érdekes felirattöredék (M...GRI...VLI) amelyet sokan Marcus Agrippa és a Iulia nemzetség

Piranesi ábrázolása

(gens) sírhelyeként értelmez. Egyes kutatók – igy Pietro Caligari – úgy véli, hogy a mai Monte Cenci azért kapta a középkorban az „In Iulia” nevet, mert itt állhatott a Iulia nemzetség mauzóleuma, benne Caesar hamvaival. Azt azonban a kutató elfelejti megemlíteni, hogy az újkorban számos legenda terjengett Caesar hamvainak sorsáról. Az egyik ilyen legenda azt mondja, hogy a mai Szent Péter téren álló, Heliopolisból származó és Caligula idején a vatikáni dombon kialakított cirkuszt díszítő obeliszk tetején található glóbusz rejtette Caesar hamvait. Ennek a legendának az alapját az obeliszken álló felirat adta, amely értelemszerűen „Caesarnak” nevezi Caligula császárt.

Egy másik legenda szerint a gazdag római Pamphilj család XVII. században kialakított hatalmas, félezer tárgyat tartalmazó ókori gyűjteménye között Pietro Bertoli már 1697 – ben felfigyel egy halotti urnára. A hatalmas edényen valóban szerepel egy bizonyos Iulius Caesar neve, azonban bizonyos, hogy nem a neves személyiséget őrizte. Mára már az urna is eltűnt, csak Bertoli és Piranesi litográfiái őrzik.

Bárhová is tűnt Iulius Caesar hamva, az bizonyos, hogy utódja, Augustus Octavianus, az első római császár istenként tisztelte a nagy elődöt és ő volt az első, aki valódi, monumentális mauzóleumot emeltetett magának, amely mai napig áll az örök városban, őrizve egy hatalmas birodalom emlékét, amelynek alapjait Iulius Caesar tette le.
A turisták ma is virágokkal boritják a Forum Romanumon azt a kőhalmot, amely mint "Tomba di Cesare", azaz Ceasar sirja hiresült el. Ezek a kövek valójában a Templum Divii Julii maradványai.

 Megjelent a Campus diákújság História rovatában 2013. október 9 -én. 

Zöld sziget az örök városban: Villa Doria Pamphilj

Short description of the Park of Villa Doria Pamphilj and the antique collection of the family. (own photos - saját fotók)

Egy világvárosban elengedhetetlen a hatalmas parkok vagy zöldövezetek kialakítása, ezek jelentik ugyanis a város tüdejét, levegőellátását, ugyanakkor kiváló pihenési lehetőséget jelentenek a helyiek és a városban bóklászó turisták számára. A janiculumi dombtól délre, távol a nyüzsgő város központjától már az ókorban is óriási erdők és ligetek húzódtak. A mai San Pancrazio kapu közelében, jóval az aurelianusi városfalon kívül egy temető húzódott az ókorban a Clivus Rutarius (CIL VI 7803) mentén. Az ókori temetőre később ráépült a vértanú püspök, Szent Pankárciusz tiszteletére emelt kolostor és templom. A hatalmas zöld övezet sokáig a kolostor vonzáskörzetét képezte. A XVII. század elején itt épült fel a „Villa Vecchia”. A térség igazán lüktető zöldövezetté és a római kulturális élet központjává csak 1630 – ban vált, amikor Pamfilio Pamphili feleségül vette a későbbi X. Ince pápa (Giambattista Pamphili) rokonát, a gazdagágáról híres Olimpia Maidalchinit. 1645 és 1653 között épül föl a ma Casino Belrespiro –ként ismert gyönyörű manierista villa, amely a családi szórakozások és pihenések helyszíneként szolgált. A Velazquez által is megfestett X. Ince révén a címerükben szereplő pálmaágas galamb ott díszelgett a város szinte minden jelentős épületén, köztük a későbbi Galleria Doria Pamphilj palotáján is.

Az impozáns park és a villa körül kialakított „giardino segreto”, azaz a titkos kert Róma

legnagyobb zöldövezete lett. A kertet a XVIII. században, amikor a Pamphili család frigyre lép a Doria családdal átalakítják angol kertté. A parkban a villán kívül több jelentős építészeti emlék is található, többek között a család, XIX. században épült személyes kápolnája is, melynek kriptájában több neves Pamphili is nyugszik. A kápolna sajnos nem látogatható a turisták számára.

A kertben sétálva ma is megcsodálhatjuk a család antikvitás iránti érdeklődésének emlékeit. A Pamphilj kollekcióként ismert ókori gyűjtemény a XVII. században kialakított antikvárius gyűjtemények legnagyobbika volt. Közel félezer (467 tárgy) emlék maradt fent ma a gyűjteményből, melynek többségét Róma területéről – korakeresztény templomokból, köztéri romokból és magánkollekciókból – gyűjtötte össze a család. A gyűjteményben találjuk Phramdon Amazon ábrázolását, több neves szarkofágot, igy a Meleagrosz és Prométeusz

mitoszát megörökitő alkotásokat is, de a hatalmas gyűjteményben találunk több istenszobrot (a knidoszi Afrodité másolatát, Mithras reliefet, Aszklépiosz szobrokat) és császárportrékat is. A gyűjtemény talán legérdekesebb eleme az a mára már elveszett urna lehetett, amelyet

Pietro Bartoli már a XVII. században leir Gli antichi sepolcri című monumentális művében. Az urna egy bizonyos Caius Iulius Caesarnak a hamvait tartalmazta (CIL VI 7793). Máig vita tárgyát képezi, hogy ez az emlék a nagy hadvezér vagy csak egy névrokonának emlékét hirdette –e.

A park a XIX. században a risorgimento, azaz Itália önállóságáért folyó küzdelmének az egyik székhelye lett. Giuseppe Garibaldi, a „haza atyja” itt rendezi be egyik főhadiszállását, ahonnan több véres csatát is vezényelt a Janiculum (Gianicolo) dombon. A szabadságharcnak számos emlékét  - így többek között Garibaldi szobrát, egy hatalmas, háromives kaput is – találunk a park közelében.

A hatalmas park (2 km²⁾ 1965 – 1971 között fokozatosan került Róma város tulajdonába. A pálmafák és babérfák övezte park közepén egy hatalmas tó is köszönti az oda látogatót. A kecses utakon a sportolók számára kialakított helyek és hirdetőtáblák mellett számtalan padot is találunk, ahol megpihenhetünk a több órás séta után. A parkban alig találni turistát: egyrészt igen távol esik a neves turistalátványosságoktól, másrészt túl nagy falat a fél órás fényképezésre felkészült látogatóknak. A friss levegő, a város zajától távol eső csendes sétányok és a antik szobrok társasága mégis elengedhetetlen római hangulatot teremt, amely több művészt, így Giuseppe Vasit, De Rubeist és Winckelmannt is alkotásra ihlette.