Minden út Rómába vezet

"Omnes viae Romam ducunt" - szól a keresztény középkorban elterjedt latin közmondás. Az örök városba készülve, egy magamfajtának elengedhetetlen, hogy elmélázzak annak a városnak a nagyságáról, amelyben négy hónapot fogok tölteni. Százak megénekelték dicsőségét, nagyságát Vergilius messianisztikus IV. eklógájától és a rómaiak nemzeti eposzának számitó Aeneistól Goethe melankolikus  elégiáiig. Hogyan lehetne felkészülni testileg, lelkileg és leginkább, szellemileg egy olyan városra, amelyben a Stendhal szindróma minden utcasarkon leselkedik ránk?  Csakis úgy, hogy eltekintünk a ténytől, hogy egy olyan városba utazunk, amely már a Kr.e. VIII. században is létezett, birodalmi fővárosssá nőtt már 2000 évvel ezelőtt, százezreknek lett a kultúra, olvasás, könyvtárak, csúcspolitika és szórakozás fellegvára az ókorban, majd a kereszténység fellegváraként a nagy zarándokhelyek legnépszerübbike a középkor

A. Bambrilla 1597 -es térképe Rómáról

folyamán. De nem engedhetjük, hogy elragadjon minket a reneszánsz, a barokk, a jezsuita és a risorgimento Rómájának diadalmámora sem, ahogy a Mussolini féle furcsaságok és a filmművészet, az olasz abszurd hétköznapjai sem. Róma minden sarkában a történelem sorakozik és emelkedik felénk olyan bűbájjal, hogy szirénéneke elől csakis nyugodt áhitattal tudunk megszabadulni és szabadon élvezni. Minden igyekezet ellenére, lehetetlen nem áhitattal beszélni a városról, amelynek kövei Európa civilizációjának alapjait szimbolizálják a maguk kaotikus bájával. Felkészülni Rómára nem lehet, legfeljebb vágyni rá.  Négy hónapos tanulmányútam alatt szeretném a város minden arcát megismerni. Az ókori Rómán túl a korakeresztény várost, a középkori zarándok- központot, a reneszánsz várost, a jezsuita központot, Verdi városát, Mussolini városát, Passolini városát és a mai, modern, éjszakai metropoliszt is szeretném felfedezni kalandozásaim során. 

Az örök város felfedezését képes bejegyzésekkel fogom bemutatni "Római séták" cimmel.

Szóljatok ősi kövek ti! Beszéljetek, utczasorok, már!

    Egy szót, nagy paloták! Néma vagy, óh Genius?

Lelke van itt mindennek, szent, örökéletü Róma!

    Csak nekem oly szótlan, tompa eleddig e föld.

Óh, ki vezet? Melyik ablakból néz majd ki az édes,

    Lángra ki gyujt s mikoron perzsel, egyúttal üdít?

Nem sejdítem-e még az útat, hol szakadatlan

    Hozzá menve ölöm s tőle jövén a napot?

Még most templomokat nézek, romokat, palotákat,

    Mint idejét becsülő férfiu tenni szokott,

Ám azután templom számomra csak egy leszen: Ámor

    Temploma, hol fölkent papnak avat Szerelem.

Róma világ szive. De szerelem nélkűl a világ sem

    Volna világ, valamint Róma se volna, a mi.

Goethe, Római elégiák I. (1788)